Bár az igazán elszánt motorosokat nem rettenti vissza némi csapadék, okulva az elmúlt két év tapasztalataiból, úgy döntöttünk, hogy idén valamivel korábban gurulunk le az Adriára. Miért ne élvezzük végig a napsütést, ha megtehetjük? Persze felejthetetlen élmény volt az is, amikor tavaly elõtt gyakorlatilag végig szakadó esõben motoroztunk hazafelé, mégis inkább augusztus elejére tettük az idei túra idõpontját.

Az indulás elõtti napon, csütörtökön délután Száni elmotorozott hozzánk, mivel tõlünk a letenyei határátkelõ csak mintegy száz kilométerre van, mégsem háromszázra, mint Szegedtõl. Így is negyed ötkor indultunk, hogy idõben odaérjünk a megbeszélt találkozóra a letenyei benzinkúthoz. A kútnál találkoztunk Fix Anitával, tankolás és rövid megbeszélés után innen vágtunk neki az útnak három motorral négyen: Száni (Kawa Z750), Fix (Honda Xelvis), ZZ és Kati (Kawa Vulcan 900).

A határátkelés után következett az út - szerintem - legunalmasabb része: autópályázás Károlyvárosig (Karlovac). Induláskor a levegõ 14 fokos volt, ami azért szép lassan, de melegedett föl. Örömmel tapasztaltuk, hogy egyrészt a motorokra kivetett autópályadíj tavaly óta csökkent (mivel a személykocsiktól külön kategóriába tettek minket), másrészt nem akartak átvágni minket a fizetõkapuknál, mint próbálták tenni tavaly többünkkel is.

Károlyvárosnál letértünk az autópályáról és innen a kanyargós és látványban gazdag régi úton mentünk. Elsõ megállásunk is itt volt. Nyújtózkodtunk egyet, elintéztük, amit kellett és megreggeliztünk.

A hegyekben motorozva a levegõ elég hûvös volt, néha annyira beborult az ég, hogy azt hittük, idén sem ússzuk meg elázás nélkül. De a kanyarokat, a gyönyörû tájat nagyon élveztük. Az útnak ez a része engem az Alpokra emlékeztet, mind a táj, mind az épületek ezt a benyomást erõsítik. Persze, ahogy haladunk egyre délebbre, ez egyre inkább átvált mediterrán jellegbe, ezzel párhuzamosan szerencsére a léghõmérséklet is emelkedett.

Idõnként megálltunk pihenni, enni-inni. Anita és Száni a panorámában gyönyörködtek, Kati pedig nyújtózott egy picit a padon.

Száni még egy dinnyemintás labdát is felpakolt a motorra, ami minden bizonnyal vonzott egy-két csodálkozó, értetlenkedõ tekintetet: "Ezek a magyarok dinnyét hoznak a nyaralásra!!!???"

Ahogy átvágtunk a hegyeken és Fiume (Rijeka) fölött megérkeztünk a déli oldalra, majd a tengerpartra, a levegõ rohamosan melegedett. Fiume környékén csináltunk egy pár kilométeres plusz kört, mert rossz sávba soroltam az autópályán, de hamar visszataláltunk a jó útra. Az Isztriára érve a tengerparton vezetõ útra kanyarodtunk, mert rajtam kívül a többiek még nem jártak arra és szerettem volna, ha látják Abbáziát (Opatija) ezt a K.u.K. idõkbõl ittmaradt nyaralóhelyet. A szezon miatt természetesen lassan tudtunk haladni a zsúfolt úton, úgyhogy örültünk, hogy a közben tikkasztóvá vált melegben végre megálhattunk egy helyen levenni a meleg ruhákat és inni pár kortyot.

Innen visszatekinthettünk a hegyekig, ahonnan érkeztünk.

Délután két óra elõtt érkeztünk meg a pulai Stoja-kempinghez. Csaba és Ildi már itt vártak minket, ugyanis õk egy nappal korábban jöttek le. Bejelentkeztünk a recepción, majd elfoglaltuk a táborhelyeinket. Nagyjából ugyanott tudtuk felverni sátrainkat, ahol az elmúlt két évben is tettük. A sátorverés, beköltözés és frissítõ zuhanyozás után jót beszélgetve sétáltunk a tengerparton, késõbb megtekintettük a számunkra szervezett "Napnyugta az Adrián" elõadást. Szép volt, nem azért ülünk háttal, mert nem tetszett volna, csak valahogy a képet is meg kellett komponálni...

Késõ este megérkezett Szilárd és Szent is. Mentségükre legyen mondva, hogy késõbb indultak, nadehát a sportmotorokkal azért illett volna jobb idõt futniuk! :-) Én persze már aludtam ekkor, félálomban hallottam ugyan valamit, de igazából csak reggel észleltem, hogy köztünk vannak. Ennek örörmére reggelinket a parti sziklákon fogyasztottuk el.

Némi üröm vegyült az örömömbe (a négy nap alatt többször, több helyen is), mert az kellett tapasztalnom, hogy a turisták nemzetiségtõl függetlenül eléggé tapló módon hagyják hátra maguk után a szemetet: sokfelé hevertek sörösüvegek, -dobozok, cigarettacsikkek, meg még mi minden. Anélkül, hogy ítélkeznék, azt azért had jelentsem ki: elég defektes lelkivilággal kell rendelkeznie annak, aki ilyen gyönyörû helyen ekkora közönnyel tudja otthagyni a hulladékot.

A parttól néhány kilométerre horgonyzott egy hatalmas teherhajó. Éjszakára felgyulladtak a fényei, de nappal is nagyon jól nézett ki a partról. Idõnként megfordult (vajon miért?), de nem ment arrébb.

Még egy lepke is megörvendeztetett minket: odaszállt a sziklákra mellettünk, sõt hagyta, hogy kézbe vegyük. Jutalomból megmutattam neki Vulkánt!

A nap nagy része a fürdés jegyében telt. Nem meglepõ módon a víz idén is kristálytiszta volt, és kellemesen langyos. Én eleinte azért visszafogott voltam, hisz a cápaveszély óvatossá tett. Elég sokáig tököltem saját magam meggyõzésével, mire végül bemerészkedtem a vízbe. Udvariasan elõreengedtem Szentet és Szánit, aljas módon arra gondolva, hogyha valami vízi fenevad támadna, akkor lakjon jól õvelük. Eléggé egoista hozzáállás, elismerem, dehát az életösztön, ugye...

Mielõtt beugrottunk volna a vízbe, Szánival még gyorsan tartottunk egy felkészítõ edzést az "Adria Legszebb Férfi Felsõteste" versenyre, ami aztán sajnos elmaradt, pedig szerintem jó eséllyel indulhattunk volna.

Miután Szent már egy ideje úszkált én is bemerészkedtem, gondoltam, majd õ elvonja a közelben esetleg ólálkodó ragadozók figyelmét.

Kis feleségem pedig vidáman kacagott a parti sziklákon, látva, hogy még akkor is nyelem a vizet, ha nem is úszok.

A bátrabbak már az elsõ napon is fesztelenül ugráltak a sziklákról a vízbe, nekem azért ehhez (is) kellet egy kis idõ. De legalább volt, aki lefényképezte õket!

A táborhelyünkre visszatérve most már alaposabban is megcsodálhattam azt a VW lakóautót, ami közvetlenül mellettünk állt. Öreg, de csodálatosan eredeti állapotban lévõ darab volt. Bokszer farmotor, felhajtható vászontetõ, fehér-fekete fényezés - szóval nagyon ott volt...

Délután kellemesen punnyadtam egyet a sátorban, azt hiszem a többiek ezalatt is úsztak, de ez nekem kimaradt.

Délután söröztünk, meg fagyiztunk. Este elbaktattunk az étterembe, ami a kemping területén volt és együtt megvacsoráztunk. Közben helyi erõk, egy kéttagú zenekar nyomta a zenét. A csajnak valami szenzációs hangja volt, nagyon élveztük, pláne, hogy egy csomó jó számot énekelt, például Vaya con Diost, meg ilyeneket.

Vasárnap délelõtt elmotoroztunk Rovinjba (Rovigno). A csúcsforgalomban néhol araszolgatnunk kellett, ekkor jöttem rá, hogy a robogósok egy része itt is eléggé eszement módon közlekedik. Még a tükrömet is elvitte majdnem az egyik. A rengeteg turista és a hozzájuk tartozó gépkocsik ellenére simán le tudtunk parkolni a kikötõ közelében, egy kimondottan motoroknak kialakított parkolóhelyen.

Elsétáltunk a kikötõ mellett, majd felbaktattunk az óváros közepén, a dombtetõn épített Szent Eufémia székesegyházig, részemrõl leginkább az onnan élvezhetõ szép kilátás miatt. Persze azért egy kellõképpen szellemi beszélgetésre is szakítottunk idõt a templom hûvösében, mely beszélgetés középpontjában a gyertyák és a falazóblokkok különös kapcsolata állt. Na, de a kilátás innen tényleg gyönyörû volt.

Egyébként az óvárosi sikátorokban valamiféle utcai galéria és kirakodóvásár volt, emiatt rengeteg ember okozott számomra mentálisan nehezen kezelhetõ tumultust. Úgyhogy visszafelé a turisták által nem ismert kis utcácskákon, sikátorokon ereszkedtünk le a kikötõig.

Ezek a sikátorok, házak, de fõleg a kikötõ nekem mindig gyermekkori olvasmányélményeimet juttatják eszembe. Kedvenc könyveim között elõkelõ helyen szerepeltek Dékány András tengerészregényei, melyek jó része itt, az Adria partján, ezekben a városokban, Fiumében, Pólában, Rovignoban játszódik a két világháború közti idõben.

Persze azért manapság is látni fura dolgokat errefelé. :-)

Délután visszagurultunk Pulába, a kempingbe és a változatosság kedvéért fürödtünk a tengerben. Eddigre már én is elvesztettem annyira az életösztönöm, hogy hosszabb idõket is a vízben töltöttem, mintegy arcába kacagva a veszélynek, melyet az esetlegesen felbukkanó emberevõ cápák jelenthettek volna. Persze azért arra ügyeltem, hogy a nyílt víz és köztem lehetõleg mindig legyen valaki...

Este ismét naplemente-elõadás volt, majd megint vacsoráztunk az étteremben. A zene nem volt olyan jó, mint elõzõ nap, ráadásul karaoke verseny volt, ahol többször is elénekelték kislányok a Barbie Girl címû számot, úgyhogy nem maradtunk túl sokáig.

Hétfõ reggel aztán cihelõdtünk, felpakoltunk a motorokra és hazaindultunk. Illetve a pontosság kedvéért: Csabáék már elõzõ nap elmentek, Janiék továbbálltak délebbre valami ismerõsükhöz, Szent és Szilárd (a sport szekció) pedig külön mentek megint, merthogy õk gyorsabbak. Úgyhogy megint három motorral tartottunk haza. Fiume elõtt és felett baromi nagy dugók voltak, izzadtam is rendesen, amíg a nagyvassal kolbászoltam a kocsisorok között. Jelentõsnek nem nevezhetõ 63 kilós testsúlyomhoz képest a motor, a rakomány és mi ketten Katival mintegy 4 és fél mázsát nyomtunk. Ráadásul Száni és Fix el is hagytak, mert õk könnyebben elfértek, nekem a kormány és a táskák is elég szélesek voltak ahhoz, hogy gyakran meg kelljen állnom, várni, míg eléggé széthúzódnak a kocsisorok. Meglepõ módon a magyar rendszámú kocsik egyrészt használták a tükröt, másrészt okosan széthúzódtak, de egy-két olasz és horvát autós tett rá kísérletet, hogy fellökjön - persze nem annyira szándékosan, mint inkább gyíkságból. Fiume után az autópályán beértem a többieket, akik egy autópálya-pihenõben vártak rám. Innen újra együtt mentünk tovább.

A hegyekben egy helyen sebességet mértek a horvát rendõri erõk, de egyrészt nem is mentünk túl gyorsan, másrészt idõben észleltem, így nem kellett "útdíjat" fizetnünk. Az egyik pihenõnél felfedeztük, hogy az úttól néhány méterre hatalmas szederbokrok nõnek, rajtuk rengeteg érett szederrel. Kicsit lakmároztam is a finom gyümölcsbõl, bár itt meg attól kellett tartanom, hogy a medve ránt be a bokorba.

Károlyváros után hazafelé is leküzdöttük az autópálya unalmas monotóniáját. Dugó csak a zágrábi fizetõkapunál volt, de minden gond nélkül elõre tudtunk osonni a sorok között.

Letenyén aztán elbúcsúzkodtunk egymástól. Gondolom, a többiek is sajnálták, hogy véget ért a túra - én nagyon!

De ha Isten is úgy akarja, akkor: Veletek, jövõre, ugyanígy - vagy még jobban!

Vissza az oldal tetejére!