Itthon a kertünkben van egy kis kerti tavunk, amelyben koik (japán díszpontyok) élnek. A tó elég mély ahhoz, hogy télen is benne maradhassanak a halak.
A teljes víztükör befagyása ellen egy kis szivattyú nyomja állandóan a vizet felfelé, így mindig van olyan része a tónak, ami nem fagy be, tehát a víz, közvetve a halak oxigénhez tudnak jutni.
A fizika törvényei alapján a legmelegebb réteg - ami esetünkben 4oC - a tó legmélyebb részén található, mivel ezen a hõmérsékleten a legnagyobb fajsúlyú a víz. A halak télen szépen lehúzódnak ebbe a viszonylag meleg vízrétegbe (brrrr!), életmûködésük lelassul, nem is kell etetni õket, sõt, nem is szabad.
Tegnap kimentem a kertbe, és a jégen lévõ lyukon át lenéztem a tó fenekére, ahol nagyon lassan, kimérten úszkálnak a halak, szinte alig látni, ahogy mozognak. Azon gondolkodtam, hogy milyen unalmas lehet nekik hónapokig a tó fenekén dekkolni. Semmi izgalom, semmi változatosság. Hogy lehet ezt ép elmével elviselni?
Mielõtt a filozofálgatás szférikus magasságaiba emelkedtem volna, bejöttem a jó meleg lakásba, ahol kedvesem éppen mosogatott. Rögtön megosztottam vele az engem foglalkoztató, már-már világrengetõ aggályaimat azzal kapcsolatban, hogy miképpen fogják a halaink egészséges pszichével átvészelni a téli ingerszegény környezetet a tó fenekén.
- Szerinted nem unatkoznak a halak? - kérdeztem asszonyomat?
- A hidegben az agyuk is leáll. - válaszolta.
Döbbenten álltam a válasz brilliáns egyszerûsége elõtt. Szinte egy megvilágosodással ért fel számomra ez a rövid mondat! Valóban, a hidegben nem csak a testük, hanem az agyuk mûködése is lelassul egy minimális szintre. Hogy én erre nem is gondoltam...?!
Mi, férfiak szeretjük néha túlspirázni a dolgokat. Bonyolult elméleteket állítunk fel, mindent ok-okozati összefüggések rendszerébe próbálunk illeszteni. A nõk pedig egyszerû, ám frappáns válaszokat tudnak adni az élet bonyolult kérdéseire. Szerencsére...