A pomázi benzinkúton megpezsdült az élet vasárnap délelőtt. Motorosok lepték el a kis töltőállomást. Mindenki készülődött a hosszú útra. Tankolt, vagy már majszolta a szendvicsét, kortyolta az üdítőt, beszélgetett a mellette lévővel, csodálta a többi vasat. 27 motor ált a kúton, több mint 30 ember. Túravezetőnk Péter eligazításra hívta a nem is annyira maroknyi csapatot. A fontosabb túrainformációk elhangzottak, merre megyünk, mit csináljunk, mit ne csináljunk. Ez után következett az, amire valószínűleg csak páran számítottunk, és amitől ez a túra különleges. Jéhu állt ki a csoport elé, és a Magyar Keresztény Motorosok Közösségének bemutatása után az 1 Korinthus 13-at olvasta fel, megismertetve mindenkit, a kereszténység egyik alappillérével a SZERETETTEL.
Ezután felsorakozott a menetoszlop, és nekilódult kb. 2000 lóerő az útnak. A Pilis kanyarjai után áthaladtunk a Mária Valéria hídon. Párkányban volt az első szusszanó. Megcsodáltuk az esztergomi Bazilikát, és a Dunát immár szlovák oldalról. Aztán ismét nyeregbe pattantunk, felvettük a motoros kabátokat a 30-40 fokban, és irány a Selmeci-hegység. Nemsokára hegyi utakon, fákkal benőtt szerpentineken találtuk magunkat. Akik szerettek volna a lábtartóval is nyomokat, karcolásokat hagyni az aszfalton azok előremehettek, hogy nekik is meglegyen az élmény. A hegyi utakon érezhetően csökkent a hőség, ennek ellenére is mindenkinek felüdítő élmény és látvány volt, mikor megérkeztünk a festői szépségű Bacsófalvi-bányató melletti kis panzióig. Meglepetésünkre a házigazdák pogácsával, és vendégmarasztaló (talán) pálinkával fogadtak bennünket. Megjegyzem a pogácsa nagyon jól esett, de az ital nem fogyott valamiért… bár volt, aki itt maradt egy éjszakára, és nem sokkal később már strandfelszereléssel indult meg a tó felé. A többség a menüvel ismerkedett az étteremben. Páran térdig (eddig tudtuk felhajtani a nadrágot) belemerészkedtünk a tó vizébe, amely elég hideg volt, de nagyon jól esett. Itt volt az első komolyabb lehetőség az ismerkedésre, beszélgetésre. A vasárnapi ebéd utáni szunyókálás azonban elmaradt, ismét megszólaltak a kipufogók. Hasonlítottunk egy hosszú kígyóhoz, amely szépen tekereg az erdőben. Aztán mikor kiegyenesedett az út, az aratáson dolgozókat is megfigyelhettük az út mellett. Nekik is sok a munkájuk… - gondolataimból kizökkentett, hogy az aszfalt utat aprókockás szürke macskakő váltotta fel, és innentől kezdve minden út emelkedett, lejtett, kanyargott. A túraleírásban az szerepel, hogy Selmecbánya a világörökség része, óvárosa középkori hangulatú, és csak egyetlen vízszintes utcája van. Ez teljesen igaz, kivéve, hogy a vízszintes utcát nem találtuk meg. A fagyi viszont mindenkinek jól esett, amit itt elfogyaszthattunk, gyönyörködve a városkában. Innentől kezdve már csak kinyújtóztatni a tagjainkat álltunk meg. Extra pihenőt csak azok tudtak kicsikarni, akik - még ahol a megbeszéltek szerint lehetett- meghajtották még a lovakat. Az utolsó túrapontunk a rétsági benzinkút volt, ahova mindenki épségben megérkezett. Bízom benne, hogy a túra résztvevői nemcsak egy újabb sikeresen leküzdött 270 km élményével, hanem egy kis mustármaggal a szívükben mehettek haza, ami talán egyszer fává növekedhet.
Külön köszönet a túra szervezőjének, Péternek. A túrát pontosan vezette, a tervezetet folyamatosan tartotta, összefogta a csapatot, megfelelő tempóval, ismerettel. Az Úr áldja az odaszánását!
ErdősG