Nem a napokban történt ez velem, de bármikor gyönyörű, és aktuális. Mérnöki munkámból adódóan, időnként talajmechanikai feltárást is kell végeznünk, a tervezési munka előzményeként. Ez abból áll, hogy egy motoros talajfúróval lefúrunk a földbe, majd rétegenként mintákat veszünk, amelyeket laboratóriumban bevizsgáltatunk. (ennyi elég is ahhoz, hogy elképzeljétek a munkafolyamatot) Helyszín: Magyarország, egy kisváros egyik városrésze, ahova szennyvízcsatornát kellett tervezni.
Már ősz volt, októberi hideg. Erős szél fújt azon az utcán is ahol megálltunk, így nem is nagyon volt kedvem kiszállni a pickup-ból. Ülve még egy kicsit az autó melegében, észrevettem magamon, hogy valami egészen más marasztal már, és ez egy látvány volt. Kinéztem az ablakon, és valami egészen megdöbbentő kép tárult elém. Láttam már szegényeket, szegénységet, úgy gondoltam van fogalmam róla, de ez más volt. Az utca elején még voltak valami házakhoz hasonlók, de ahol megálltunk ott már nem is építmények, hanem, 5-6 m2-es vertfalú valamik álltak. Nem tudom megnevezni, mert az ajtót függöny, vagy szőnyegdarab helyettesítette, omladozóak voltak, dohosak, és vizesek, olyanok, amelyekről biztosan nem az jut az eszedbe, hogy ebben laknak. A sötét, ablak nélküli, hulladékbádog tetős helyiségekből kíváncsi tekintetek néztek ránk, beleértve ez alatt az onnan kijövő mindenféle állatokat is. Kizökkenve a képből eszembe jutott, hogy ki kellene szállni, és beszélgetni kellene az egyre jobban kimerészkedő emberekkel. Kiszálltam, és elsőként a gyermekek, - azok közül is a legkisebbek - jöttek oda hozzánk, majd követték őket a felnőttek is. Kölcsönösen gyanakvóak voltunk egymással, arcomon valószínűleg a gyanakvás mellett a félelem is megjelent. Féltem kipakolni a felszereléseket, szerszámokat, mert hirtelen nagyon sokan lettek a komfortzónámon belül, főleg a gyerekek. Már az autót is környékezték, ezért bezártam, mert bevallom rosszra gondoltam, pedig gyerekek voltak. Azután megjelent egy férfi, akinek a tömeg utat nyitott. Odalépett elém, és bemutatkozott. A helyi képviselő volt, akinek ahogy láttam, tekintélye volt. Elmondtam, hogy miért vagyunk itt, majd közölte, hogy tudja, szennyvíz csatornahálózatot épül majd. A beszélgetés lezajlása után, mindenki megnyugodott, és sokan odébb álltak folytatva az addig végzett tevékenységüket. A gyerekek maradtak, és ez volt az, amiért most írok. Vannak hasonló korú unokáim, így volt összehasonlítási alapom, viszont az itteni kisgyerekeket látva majdnem elsírtam magam. Láttatok már olyan kisgyerekeket „face to face” akiknek csillog a szemük, pedig nincs rajtuk ruha, vagy ha van az egy pendely. Mezítláb vannak akkor, amikor én ki sem akartam szállni a hidegbe. Ott voltak körülöttem, és néztek rám, és csak kérdeztek, és kérdeztek. Nagyon figyelmes lettem az egyik kislányra. Fekete haja volt, fekete szeme, amely szem elképesztően szép volt. Természetesen ő is, mint a többi gyermek mosdatlan, a hidegtől vagy már a megfázástól taknyos, és kócos volt. Ő mindig a közelembe akart lenni, még akkor is, amikor már a munkát végeztük. Jó páran már odébb álltak, de ő mindig maradt, és mikor néha rápillantottam, ő is rám nézett, és mosolygott. Fúrtuk a lukat, és vettük a mintákat, amikor egyszer megkérdezte, hogy ti mit kerestek most. Kérdésén meglepődve odafordultam hozzá, és lehajolva elmondtam neki, hogy lefúrunk, hogy megtudjuk milyen föld van alattunk, és hol van a talajvíz. Miután tájékoztattam, közömbösen nézett rám. Na, gondoltam magamban ezt a talajvíz szót nem biztos, hogy bele kellet volna foglalni a mondanivalómba. Folytattuk a munkát, és ő csak ott állt, és nézett. Már majdnem kész voltunk a mintavétellel, amikor ismét megszólalt, és én akkor hirtelen „elhagytam” a földet. A következőket mondta ez a csodálatos kis teremtmény: Miért keresitek a vizet ott lent, hiszen egyedül csak Isten tudja, hogy hol van a víz! Kis szünet következett, majd teljes alázattal leguggoltam mellé, tudva, hogy egy valódi Angyal mellett guggolok. Éreztem, hogy vele szemben csak egyfajta választ adhatok, és az így hangzott: Nagyon igazad van!
A Nap kezdett már nyugovóra térni, októberben korán esteledik. Befejeztük a munkát, és elkezdtünk pakolni, de az én gondolataim már nem ott jártak. Nagyon elszégyelltem magam, amiért rossz gondolatom volt róluk a felszerelésünk, szerszámaink sorsával kapcsolatban. Gondolati bűnmegvallásom meghallgatásra talált, mert pakolás közben az ülésen észrevettem egy megmaradt kiflit, ami szendvicsnek volt elkészítve, de nem ettem meg. Egyszerű vajas kifli volt, trapista sajttal a közepén. Közben ismét összegyűlt a sok apróság, mint akik tudták, hogy elmegyünk. Természetesen ott volt az én kis gyönyörűségem is, akinek az arcára ugyan az volt írva, mint nekem. Fájt a búcsúzás. Ekkor odahívtam, és odaadtam neki a sajtos kiflit. Ami ekkor történt azt még a Mennyországban is hallották. A kislány átvette a kezemből a szendvicset, és két kézzel fogva a kiflit elkezdett futni a „házuk” felé. Ekkor már egy csepp szomorúság sem volt az arcán csak futott, futott és közben ezt kiabálta: Anya, Anya nézd mit kaptam, Anya nézd mit kaptam Anya, Anya!
Igaz már elég messze volt de láttam, hogy kijön az Édesanyja, átöleli a kislányt, majd mind a ketten integetnek. Én is visszaintegettem nekik, és beültem az autóba. Elindultunk haza. A fűtést bekapcsolva jóleső meleg járt át, és egyszer csak elhomályosodott a látásom.
Forester